Ľubomír Navrátil

Mgr. Ľubomír Navrátil szerkesztő, újságíró, műfordító, jelenleg a pozsonyi Dúbravka városrész hivatalának kulturális osztályvezetője, amatőr forradalmár, fafaragó és kosárfonó

Majdnem hatvan évvel ezelőtt, január 9-én, egy szombati napon reggel 7 órakor születtem a dunaszerdahelyi szülészeten (szül. 1960. 1. 9.), vegyes, szlovák–magyar családban. Kissé sarkítva azt szoktam mondani, hogy anyai ágon magyar, apai ágon szlovák nacionalista vagyok. További szocializációm is ebben a kétéltű közegben zajlott, bár egészen az egyetemig kizárólag szlovák óvodába és iskolákba jártam.

Az alapiskolában nagyon jól tanultam, pontosan Lenin útmutatása szerint, így gond nélkül felvettek az úttörőszervezetbe is, ahol egészen a raj zászlóvivőjéig vittem.

A gimnáziumi éveket már gyengébb eredménnyel éltem meg, mert osztálytársaimmal felfedeztük az élet olyan vidámabb oldalait is, mint az önképzés. A gimnáziumi évek alatt Laco Teren képzőművésszel együtt kiadtuk a Mladosť (Ifjúság) című lapot, és akkoriban kezdtem fényképezni és verseket írni, főként szerelmes verseket. Például:

Bizonyára elnémulnál ámulatodban,

S nem szólnál egy árva szót se, kedves,

Ha elütne egy trolibusz,

Mondjuk épp a tizenhetes.

Valószínűleg sokoldalú tehetségem miatt sehogy sem tudtam eldönteni, hol tanuljak tovább. Először a prágai FAMU fotográfia szakára gondoltam, aztán pszichológus akartam lenni, de nem indult évfolyam, így végül orientalisztikára – hindisztikára jelentkeztem. A felvételin azonban nem tudtam megmagyarázni a dravida és az indoeurópai nyelvek közötti szemantikai különbséget, így egy professzor úr azt tanácsolta, hogy képezzem még magam néhány évig, és aztán jöjjek vissza. Csakhogy akkoriban az ilyen esetekben kétévi kötelező katonai szolgálat fenyegetett, így elmentem a pótfelvételire orosz–magyar szakra, gondolván, hogy ott egy darabig elvegetálok, aztán választok valami rendeset. Végül a fordítás elméletével és gyakorlatával kezdtem foglalkozni, és kis késéssel befejeztem az egyetemet. Rögtön az államvizsgák után szerkesztőként a Tatran kiadóhoz kerültem. Ott mintegy hét évig dolgoztam művelt nők és férfiak válogatott társaságában. Ennek a munkának megvolt az az előnye, hogy konzultálni kellett a szerzőkkel, és hogy a kollégákat ne zavarjuk munka közben, íratlan szabály volt, hogy erre valamelyik pozsonyi kávéházban került sor. Így ismerkedtem meg a bársonyos forradalom későbbi résztvevőivel, Peter Zajaccal, Ján Štrasserrel, Ľubomír Feldekkel, Miloš Žiakkal, Peter Tatárral és Michal Horskýval, osztálytársam, Laco Teren révén pedig az akkori fiatal képzőművészek egész nemzedékét megismertem. A Tatran szerkesztősége egy épületben működött a Madách Könyvkiadóval, és ennek, valamint a magyar tanszéken folytatott tanulmányaimnak köszönhetően megismertem olyan magyar értelmiségieket is, mint Tóth Károly, Öllös Laci, Barak Laci, Molnár Imre, Hunčík Péter, Szigeti Laci, Grendel Lajos, Sándor Nórika vagy Berényi József.

A bársonyos forradalom alatti tevékenységemről nem szívesen beszélek, annak ellenére, hogy két évig hivatásos járási politikus, a dunaszerdahelyi VPN elnöke voltam. A ’89 utáni politikai mozgások legfontosabb hozadékának a szabadságot tartom annak minden formájában, valamint azt, hogy bár a bársonyos forradalom világítótornya már csak halványan pislákol, mégis időről időre visszaterelgeti az ismeretlenbe tartó hajót a jobb irányba.

Egyáltalán nem gondolom, hogy jobban megérdemlem a díjat, mint a dunaszerdahelyi járás többi forradalmára, ezért jelképesen szeretném minden barátomnak ajánlani, aki aktívan részt vett azokban a csodálatos pillanatokban, amikor még nem voltunk baloldaliak és jobboldaliak, kommunisták és kapitalisták, magyarok és szlovákok. Amikor egyszerűen emberek voltunk, akik szabadságra vágytak...